Rendszertani helye

 A kardszárnyú delfin a ma elfogadott rendszertani besorolás szerint a cetek (Cetacea) rendjén és a fogascetek (Odontoceti) alrendjén belül a delfinfélék (Delphinidae) családjába tartozik. Korábban szokás volt a gömbölyűfejű delfinekkel, a kis kardszárnyú delfinnel és még néhány rokon fajjal együtt egy önálló családba, a gömbölyűfejűdelfin-félék (Globicephalidae) közé sorolni.

 A kardszárnyú delfin az ókor óta ismert, megemlíti Plinius Természetrajzának IX. kötete is. Tudományos leírását Linné tengerészek beszámolói alapján készítette el, anélkül, hogy az állatot magát tanulmányozhatta volna. A faj Linné által választott latin neve Delphinus orca (ördög-delfin), a latin orcus (alvilág) szó alapján. 1860-ban L. Fitzinger a fajt az Orcinus nemzetségbe helyezte át.

 Nem tisztázott teljesen, hogy a Földünkön élő összes kardszárnyú delfin egyetlen fajt alkot-e. Egyes tudósok külön fajnak tekintik az Antarktisz térségében élő, kisebb termetű kardszárnyú delfineket (Orcinus nanus vagy Orcinus glacialis).

 A tudományos név további változatai: Grampus orca, Grampus rectipinna, Orca gladiator, Orcinus rectipinna

Elnevezései

 A kardszárnyú delfin európai nyelvekben használt elnevezései vagy az orca szó alakváltozatai, vagy (mint a magyar név is) a hím kard alakú hátuszonyára utalnak, vagy pedig az állat ragadozó, "gyilkos" természetére utalnak: spekkhoggar jelentése szalonnatépő.

- Angol: great killer whale, killer, trasher, grampus, orca, orc, blackfish, swordfish

- Cseh: kosatka dravá

- Dán: tandthoye, spćkhugger

- Finn: miekkavalas

- Francia: epée de mer, épaulard, espadon, orque gladiator

- Holland: zwaardwalvis

- Izlandi: fann-fiskar-huydengen, háhyrningur, huyding

- Japán: szakamata, szacsi

- Koreai: innatu

- Német: Mordwal, Schwertwal

- Norvég: vaghund, spekkhoggar, stourvaga

- Olasz: orca

- Orosz: koszatka, szvinka

- Portugál: orca, roaz-bandeira

- Spanyol: orca, espolarte

- Baszk: orka, ezpalarta

- Török: katil balina

- Aleut: agluk

- Grönlandi eszkimó: ardursak

- Kurili: nookur

- Lapp: fakan

Leírása

 A kardszárnyú delfin a legnagyobb testű delfinfaj, de a cetek között a közepes nagyságúak közé tartozik. A hím átlagos hossza 8 m, max. 9,75 m, a nőstényé 7 m, max. 8,5 m. A borjak születéskor 2-2,4 m hosszúak. A felnőtt állatok 7200 kg súlyt érhetnek el.

 Teste vaskos, áramvonalas alakú. Feje lekerekített, csőre alig észrevehető. Hátuszonya hosszú, a hímeké háromszögletű, a nőstényeké is a fiatal állatoké kisebb, hátrafelé hajló. Melluszonyai evező alakúak, hosszuk a hímeknél a teljes testhossz 20 %-a lehet, a nőstényeknél kisebb.

 Fekete háta élesen elkülönül fehér hasától. A has háromágú villához hasonló fehér foltja a szájtól a végbélnyílás mögöttig húzódik, a hátuszony mögött az állat oldalára is felnyúlik. Feltűnő fehér folt van a szem mögött is. Közvetlenül a hátuszony mögött van egy nyeregszerű szürke folt. Fiatal állatokon a fekete részek szürkés, a fehér részek sárgás árnyalatúak lehetnek. Az Antarktisz térségében gyakori, hogy a hát nem fekete, hanem szürke színű. Észleltek teljesen fekete, valamint albinó példányokat is.

 A szem mögötti fehér folt alakja, a nyeregfolt mérete és a hátuszony alakja igen változatos. E vonások alapján szinte minden példány megkülönböztethető társaitól.

 A kardszárnyú delfin bőrén élősködők is lehetnek, de közel sem annyi, mint egyes bálnáknál, amelyek egész sziklakertre valót gyűjtenek össze ezekből a kellemetlen jószágokból. A Cyamus orcini nevű élősködő rák kifejezetten a kardszárnyú delfinekre szakosodott. Találtak már a nemes ragadozó testén remorát is, ez egy vérszívó hal, cápaszopónak is nevezik. Ezek miatt a kardszárnyú delfin szeret vakarózni, és mert az uszonyaival nem tud, a sziklákhoz dörzsöli magát.

 A felnőtt állatok koponyája 60-120 cm hosszú. Az alsó és a felső állkapocs egy-egy oldalán 10-13 erős, hegyes fog van. A fogak ovális keresztmetszetűek, befelé és hátrafelé görbülnek. Amikor a száj csukva van, a felső fogak az alsó fogközökbe illeszkednek. A felnőtt állatok foga 12 cm hosszú lehet, de ennek csak egyharmada emelkedik ki az ínyből. Mint a többi delfinnél, minden fog azonos formájú, nincsenek metsző-, szem- és zápfogak.

 A gerinc 52 csigolyából áll: 7 nyakcsigolya, 12 hátcsigolya, 10 ágyékcsigolya és 23 farkcsigolya van. Az első négy nyakcsigolya egyetlen merev egységgé olvad össze. 11-13 pár borda van, ezek közül 6 pár kapcsolódik a szegycsonthoz.

 A bőr alatt 6-10 cm vastag szalonnaréteg van; zsírjuknak köszönhetően az állatok két hónapig is koplalhatnak különösebb baj nélkül. A belek hossza meghaladja az 50 métert. A máj igen nagy, egy tonna súlyú is lehet, ami még a nagy bálnák között is tekintélyes méretnek számítana. Egy 4,3 m hosszú állatnak 46 literes tüdeje volt. A herék súlya meghaladja a 10 kg-ot, de mértek már 23 kg-ot is (ez csak az egyik here).

Elterjedési területe

 Valamennyi óceán egész területén előfordul. Egészen a zajló jég pereméig elvándorol. A hűvös éghajlatú partmenti térségeket jobban kedveli, mint a trópusi övezetet és a nyílt tengert. Legnagyobb számban az Antarktiszt körülvevő tengerekben él. Sekély öblökben, folyók torkolatvidékén is gyakran látható. Vándorlásait nem annyira az éghajlati viszonyok, mint inkább a kedvelt zsákmányállatok mozgása vezérli. Ha útra kelnek, naponta átlagosan 100 km-t tesznek meg.

 Bizonyos területekre ugyanazok a kardszárnyú delfinek évről évre visszajárnak, így a tudósoknak lehetőségük nyílik alapos tanulmányozásukra, a delfinkedvelő turistáknak pedig a velük való találkozásra. A legismertebb ilyen térség az amerikai Északnyugat, azaz Washington állam (USA) és Brit Kolumbia (Kanada) csendes-óceáni partvidéke; legalaposabban az itt élő kardszárnyú delfineket tanulmányozták. Ilyen hely továbbá a norvégiai Tysfjord, a Gibraltári-szoros, Kamcsatka egyes öblei és az argentínai Valdés-félsziget.

Felismerése

 Legfeltűnőbb testrésze hosszú hátuszonya, amely a felnőtt hímeknél 2 m hosszú is lehet, de a nőstények és a fiatal hímek hátuszonya is hosszabb és hegyesebb minden más cetfajénál. A hím hátuszonya egyenes, néha előrehajló, míg a nőstényé hátrafelé görbül. Amikor a delfin levegőért a felszínre jön, hátuszonya mindig láthatóvá válik.

 A hátuszonyon kívül feltűnő jellegzetesség a szem mögötti fehér folt is. A szürke nyeregfolt csak kedvező fényviszonyok mellett látható.

 A felnőtt hímek semmilyen más cetfajjal sem téveszthetők össze. A nőstények és a fiatal állatok esetleg összetéveszthetők a Risso-delfinnel vagy a kis kardszárnyú delfinnel. Ezek az alábbiakban térnek el a kardszárnyú delfintől:

- A Risso-delfin teste karcsúbb, feje tompább, bőre szürke vagy fehér, karcolások láthatók rajta.

- A kis kardszárnyú delfin teste karcsúbb, feje hegyesebb, bőre fekete, foltjai nincsenek.

 A parton talált elpusztult állat jellegzetes formájáról akkor is könnyen felismerhető, ha a bőr feketévé vált, és a feltűnő minták eltűntek.

Életmódja, viselkedése

 A kardszárnyú delfinek igazi ragadozók, szinte minden kellően nagy tengeri állatot megtámadnak és elfogyasztanak. A halak mellett megeszik a delfineket, fókákat, tengeri madarakat, de még a náluk sokkal nagyobb bálnákat is. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy valaha is embert téptek volna szét.

 Szaporodásukról keveset tudunk. A vemhesség különböző források alapján 12—17 hónapig tart. Akárcsak a többi cetfajnál, egyszerre csak egy utód jön a világra. A szaporodási idény nem köthető egyetlen évszakhoz, de a borjak többsége ősszel vagy tél elején születik. A nőstény utódait egy éven át szoptatja.

 Az első év során a fiatal állatok 43 %-a elpusztul. A nőstények 10-12 éves koruktól, a hímek pedig többnyire csak 20 éves koruk után szaporodnak, de állatkertben volt már példa arra, hogy egy nőstény 7 éves korában egészséges utódot hozott a világra. A nőstények átlagosan 50 évig élnek, a hímek viszont csak 29 évig. Természetesen elélhetnek jóval hosszabb ideig is, a nőstények 80-90, a hímek 50-60 évig. A negyedik évtizedükön túljutott nőstények általában már nem fogamzóképesek. Mivel két ellés között 4—5 év is eltelik, egy nősténynek élete során 4-6 borja születik.

 Társas lények, 5—20 tagú rajokban élnek. Az elsősorban az amerikai Északnyugaton végzett kutatások szerint egy-egy ilyen raj többnyire egy idősebb nőstényből, utódaiból és leányaitól született unokáiból áll; a családtagok egész életükön át összetartanak.

 A leggyorsabban úszó tengeri emlősök közé tartoznak, 50 km/h-s sebességre is képesek. Mint minden cet, farkukkal hajtják előre magukat, a melluszonyok csak kormányzásra valók. Teljes tömegükkel képesek a víz fölé ugrani. Gyakran függőleges helyzetben állnak, és fejüket a víz fölé emelik; ez a viselkedés a kémlelés (spyhopping). Máskor farkukkal, vagy melluszonyaikkal csapkodják a vízfelszínt.

 Általában 1-4 percet töltenek a víz alatt, majd 3-5 alkalommal, 10-35 másodperces időközökben a felszínre jönnek levegőért. Amikor kiszuszogták magukat, jöhet az újabb merülés. Az eddig mért leghosszabb merülés 17 percig tartott. Mesterséges körülmények között egy állatnak (ez biztosan Ahab vagy Ishmael volt) sikerült 260 m mélyre lemerülnie; természetben 173 m-es mélységet mértek.

 A kardszárnyú delfinek, más delfinekhez hasonlóan, hangjeleket bocsátanak ki, és a visszaverődő hanghullámok alapján tájékozódnak, találják meg zsákmányukat. A visszaverődő hanghullámok alapján képesek azonos nagyságú, de különböző fajú halakat megkülönböztetni. Egymás közötti kommunikációjuk során többféle hangjelet is kibocsátanak. Ezek egy része az ember számára is hallható. Minden példány hangjelei mások. A hangjelek hasonlósága alapján következtetni lehet az állatok rokonsági fokára.

 Az öngyilkosság a kardszárnyú delfinek között viszonylag ritka, főleg hím példányokat érinthet. Új-Zélandon és a Vancouver-szigeten fordult elő, hogy kardszárnyú delfinek tömegesen partra vetődtek.

Természetvédelmi helyzete

 A kardszárnyú delfin ma is viszonylag gyakori; hivatalos státusa védelemre szoruló (conservation dependent). Világállománya 100 ezer példányra becsülhető. A cetvadászat ezt a fajt is érintette, bár más fajoknál kisebb mértékben. Kereskedelmi célú vadászata 1960 és 1980 között volt a csúcsponton. Ebben az időszakban mintegy 6000 állatot öltek meg. Egy kardszárnyú delfinből megfelelő rosszakarat mellett 750-950 liter olajat lehet előállítani.

 A kardszárnyú delfin állományait ma már nem a vadászat veszélyezteti, hanem a tengerek növekvő szennyeződése és zsákmányállataik túlzott lehalászása. Veszélyezteti az állatokat a megnövekedett hajóforgalom is: 2006-ban a népszerű kanadai delfint, Lunát, egy teherhajó gázolta halálra.

 Az 1960-as évek óta tartanak állatkertben kardszárnyú delfineket. 1985-től sikeresen szaporítják is őket. Jelenleg 45 állat él mesterséges körülmények között.